Könyv Könyvtár Könyvtáros 2 (1993) 2 p. 38-40

A közelmúltban alkalmam volt részt venni a DGLS – Deutsche Gesellschaft für Lesen und Schreiben (Német Olvasás és Írás Társaság) – weilburgi tanácskozásán. Témája az írásbeliség szerepe az iskolában és a társadalomban volt. Az előadások között sok, számunkra is érdekes téma előkerült. Az általam hallottak néhány gondolatát adom most közre.

“Bivalyistálló”

Albrecht Bohnenkamp, Erika Brinkmann és Hans Brüggelmann előadásukban érdekes kísérletről számoltak be. Szórólapjukon címe ez volt: Ahogyan a gyerekek tanulnak; A Bréma melletti Brinkum “Bivalyistálló” tanműhelyének tapasztalatai.

Munkacsoportjukat önállóan, aktív próbálkozásoktól vissza nem riadva szervezik. Itt a gyerekek és felnőttek együtt dolgoznak. Mindez iskolán kívül, egy szobában, ahol olvasási és írási nehézségekkel küszködő gyerekek délutánonként kis csoportokban összejönnek. Ezeket különböző, egymástól eltérő tapasztalatokkal rendelkező segítők és hallgatók gondozzák, mindannyian együtt – és egymástól – tanulnak. A “Bivalyistálló”-ban ezenkívül tanártovábbképzés is folyik, amelyet szintén csoportban szerzett tapasztalatok, élmények segítenek.

A csoportmunkában alkalmazott elvek meglehetősen régiek, de – ha úgy tetszik – éppen ez benne az újszerű.

1. Példaadás oktatás helyett. A feladatokat nem elmondják, hanem bemutatják. Törekednek arra, hogy lehetőleg csoportmunkában dolgozzanak, és változzanak a szerepkörök.
2. Mindennapi helyzetek alapul vétele laboratóriumi körülmények helyett.
3. Segítés az egyszerűsítés helyen. A feladatokat szükség esetén inkább kisebb, átláthatóbb részekre bontják. Fontosnak tartják, hogy a nagyobb gondot okozó feladatot a gyerekek egyszerűsítsék, ne a felnőttek; ezzel is segítsék a problémamegoldási készség kifejlődését.
4. Együtt és egymástól tanulni ahelyett, hogy bármelyikük is “tanítva legyen”. Az idősebb, gyengébb tanulók fiatalabbakat tanítanak. Ezzel azt használják ki, hogy az, aki nagyobb erőfeszítéssel sajátította el az olvasás vagy írás egy-egy fogását, sokszor hatékonyabban tudja azt előadni. Tapasztalatuk szerint ennek nagyon jó a hatásfoka, hátránya viszont, hogy hosszas és alapos előkészítést igényel. Nem elhanyagolható természetesen az sem, hogy a gyengébb tanulónak sikerélményben lesz része.

A problémamegoldás technikáit fejlesztve eljutottak odáig, hogy a gyerekek írással, olvasással kapcsolatos nehézségeit egymástól kérdezik meg, például: hogyan jegyezted meg ezt a betűt? Ezzel hozzájuk sokkal közelebb álló tapasztalatokat hallanak, mintha felnőtteket kérdeznének. Ily módon a felnőttek terhelése is csökken. (Ezzel kapcsolatban jegyezte meg Brüggelmann úr, hogy nagy probléma az, hogy oktatónak általában az megy, aki valamelyik szakterületen az átlagnál többet tud. Holott sokkal jobb lenne, ha inkább az oktatna, akinek az ismeretek lehető legegyszerűbb elsajátításában nagyobb a tapasztalata.)

A csoportban fontosnak tartják, hogy a gyerekek problémáikat csak “végső” esetben oldassák meg a felnőttekkel. Először kérdezzék meg társaikat a problémáról, utána a tanulócsoportot, majd az osztályt és csak végül a tanítót.

Motiválás

Elgondolkodtató az a gyakorlat is, hogy a gyerekek már az első osztályban is azt (is) írják, amit maguk szeretnének. Ezzel gátlásaikat akarják mérsékelni, amely akkor keletkezik bennük, amikor következetesen egy teljesen új közlési módszerre akarják őket rászoktatni. Ezzel természetesen igen magas lesz a helyesírási hibák száma. Ők viszont azt tartják fontosnak, hogy a gyerekek először írjanak, a helyesírást később tanulják majd meg. (Ez a gondolkodásmód nagyon eltérő az eddig nálunk megszokottól, de semmiképpen nem jogosíthat fel bennünket arra, hogy előítéleteink szerint bánjunk vele. Nem szabad elfelejtenünk, hogy módszerükkel jó eredményeket értek el, és ez nem föltétlenül annak a következménye, hogy ők németül tanítanak olvasni, írni.) A gyerekek saját maguknak is tetsző témáról írhatnak, motiváltságuk nagyobb lesz; gyakrabban fordulnak e közlési módhoz, ezáltal sokkal többet is gyakorolják.

Segédeszközök

Tanulóműhelyükben arra is törekednek, hogy a gyerekek egyszerre több érzékszervükkel tanulják meg a betűket. Újdonságuk az, hogy a gyerekek fából készült betűket tapogathatnak ki egy zsákba nyúlva. Hogy ez milyen élvezetes a gyerekeknek, azt nem kellett sokat bizonyítgatniuk az előadóknak. (Az előadás után mindenki kipróbálhatta betűkitapintási ügyességét.)

Azok a gyerekek, akiknek gondot okoz a kézzel írás, természetesen használhatnak írógépet is, hiszen az írás — nem mint kézügyesség, hanem – mint közlési forma fontos. Köztudott, hogy a számítógépek kezelésének elvét és gyakorlatát gyerekek hamarabb elsajátítják. Ez az olvasóműhelyben sincs másképpen: a gyerekek tanítják sok esetben a felnőtteket a gép kezelésére.

Személyiségfejlesztés szempontjából sem hagyható figyelmen kívül az, hogy a “Bivalyistálló” gyerekei szívesen készítenek maguknak névjegykártyát, amelyre nevükön kívül saját magukról a legfontosabb adatokat írják ki.

Rugalmas gondolkodás az iskolában is
Az iskolával kapcsolatban sikerült elérniük, hogy a tanítás kilenckor kezdődik, de iskolába menni már nyolc órától lehet. Egy az iskola mint találkozási lehetőség is számba jöhet a gyerek előtt. Az ellenérzéseiket ezzel a lépéssel is sikerült csökkenteni.

Újfajta kommunikáció

Gerheid Scheerer-Neumann előadásán – mely az olvasásban és írásban lemaradt gyerekek oktatásának metodikájáról szólt – beszélt többek között az üzenőfüzetről is. Ez a tanító és a diák közötti levelezést hivatott segíteni: ebbe kerülnek az egymáshoz intézett levelek. A kapcsolat így ,nagyon személyes, nemcsak arra alkalmas, hogy a tanító feladatokat adjon a gyereknek, ő pedig levélben válaszoljon, hanem hogy a személyes, feladatokon kívüli gondokat is megoszthassák egymással.

Megszokják a könyvek közelségét

Heide Niemann előadásában szintén jó ötleteket adott az olvasóvá nevelésre. Az általa felügyelt iskolák egyikében ;például a folyosón kisebb Könyvtárat rendeztek be, ahol a gyerekek szünetekben is egyszerűen csak leveszik a könyveket és olvasgatják. Haza is vihetik, sót, ha netán nem hoznák vissza, akkor “úgy kell neki” — mondta az előadó. Céljuk az, hogy természetessé váljék: a könyv elérhető távolságban van. A gyerekek szívesen fogadják, ha különteremben, vagy legalább egy olvasósarokban zavartalanul olvashatnak. Tanítók azt is javasolták — sikerrel –, hogy a gyerekek készítsenek könyvismertetést egymásnak. Az efféle írásoknak a gyerekek nagyobb hitelt adnak.

Heide Niemann be is mutatta azokat a könyveket, melyeket a gyerekek saját maguk készítettek. Fontos az, hogy a könyv (mint eszköz) élménnyé váljon, nemcsak az ismeretszerzésben. hanem az alkotás terén is. Szép eredménnyel zárult az a kampány is, amelyben a gyerekek egy megadott. mindenki által elolvasott könyvhöz címlapot készítettek.

Az olvasás népszerűsítéséhez nem volt nehéz könyvesboltok segítségét kérni. A kirakatokban megjelentek a gyerekek által készített könyvillusztrációk, vagy könyvek (mindkettő dekorációs célból).

Olvasni együtt is lehet élmény

A párban olvasás is hatékonynak mutatkozik. elsősorban a nehezen olvasó tanulók számára. Azt jelenti, hogy spontán létrejött párban egy szülő és gyerek, vagy idősebb és fiatalabb tanuló együtt, egyszerre. vagy felváltva olvasnak. Fontos tudni azt is, hogy a segítő is sokat tanulhat az együttolvasás során.

Az előadó végül a hallgatóság figyelmébe ajánlott néhány különösen “gyerekbarát” könyvet.

A tanácskozás után eszembe jutott, hogy mennyi panaszt hallottam pedagógusoktól: nálunk sajnos a poroszos pedagógiai módszerek terjedtek el; igyekszünk a beidegződéseken változtatni, de nagyon nehéz. Nos, a weilburgi konferencián főleg “porosz” résztvevők voltak jelen, ők mondták el friss tapasztalataikat. Nekik sikerült túllépni saját árnyékukon. Mi hogyan állunk ezzel?