A hibás döntést meg lehet bocsátani, de a késést nem.
Kiváló vezetők : rövidítve. In: Korszerű Vezetés 29 (1997) 3 p. 48-56.

Állati! – Egy kultúra-tipológia

A szerző, Maurice B. Line engedélyével közölve

Könyv Könyvtár Könyvtáros 9 (2000) 11 p. 26-28
Forrás: Types of organisational culture. In: Library Management 20 (1999) 2 p. 73-75

Függetlenül attól, hogy tudatosul-e vagy sem, minden szervezetnek megvan a szervezeti kultúrája. Rendkívül erős hatással van az egyének viselkedésére, legyen szó akár felső vezetőről vagy frissen érkezett munkatársról. Vannak ugyanis dolgok, amelyeket a szervezetben az emberek egyszerűen megtesznek, vagy nem tesznek meg; és az újonnan jöttek ezt gyorsan megtanulják. Frissen kinevezett főnökök gyakran felteszik magukban, hogy megváltoztatják a kultúrát; néha sikerül is, noha sok időbe telik, de gyakran süppednek bele a már meglévőbe.

Igaz, hogy minden hasonlat sántít, ám egyben hasznos is, mert segít az embereknek a mindennapi dolgokat új színben látni, és árulkodók lehetnek nemcsak önmagukban, hanem mert a beosztottak gyakran metaforákban, és nem egyenesben fogalmaznak. Azért szeretem az állati hasonlatokat, mert könnyen érthetők és sokszor mulatságosak is. Gyakran teszem fel azt a kérdést egy-egy szervezet munkatársainak, hogy milyen állati kultúrához hasonlítanák magukat. Sokfajta választ kapok attól függően, hogy mekkora a szervezet illetve a különböző egységek autonómiája, de gyakori az elfogultság egy bizonyos állatfajjal (vagy egyeddel) szemben.

E cikk bemutat néhány állatfajt, és megvizsgálja az általa képviselt kultúrát.

Az oroszlán-kultúra: az oroszlán vezető a maga területén, s különösebb erőfeszítés nélkül uralja azt; eszik a többiekkel amikor szükséges, pihenési idejében lazít. Az élen domináns hím áll, kizárólag egyetlen egy: jaj azoknak a hímeknek, akik a legkisebb mértékben is hatalomra törnek. Az ilyen vezetők általában a szervezeten kívül mozognak, és megpróbálják felépíteni saját szervezetüket. De a nőstény oroszlánoknak kimondatlanul is nagy hatalmuk van; büszkék, a legtöbb élelmet ők szerzik, felnevelik az utódokat, és befolyásolják a hím oroszlánt a döntéseiben.

A csimpánz-kultúra egészen más. Az egyedek nagyon intelligensek, ugyanakkor nagyon agresszívek is, legtöbbször együttműködnek egymással, de csak ha a túlélésük forog kockán. Állandóan hatalmi harcokat vívnak egymással az elsőbbségért; gyakran a színfalak mögött. A domináns egyed ezért soha nem érezheti magát biztonságban.

A bonobók – törpe csimpánzok – alapjában különböznek nagyobb testű rokonaiktól. Az evésen és alváson kívül lényegében minden idejüket szexuális tevékenységekre fordítják. Ebben kevés tabu létezik számukra. Szinte minden bonobó minden bonobóval párzik. Így nem meglepő, hogy erős a szervezeti szellem, és az sem, hogy csak megfelelő környezeti körülmények között (monopol helyzetben) érzik jól magukat. Ezért félő hogy veszélyeztetett fajjá válnak.

A gorilla-kultúra igen kifinomult, játékos, kerüli az agressziót, az összetartozásra épít; kevés a belső konfliktus. Megjegyzendő, hogy az állat megjelenése – főleg a vezéré – meglehetősen tekintélyt parancsoló, sőt veszélyes is lehet.

A hiéna-kultúra nem túl kellemes. Ölnek is, ha szükséges, de leginkább a mások által elejtett zsákmányt – dögöt – kedvelik. Összetartanak, és a nőstények erős anyai ösztönnel bírnak.

A farkas-kultúra némileg hasonlít az előbbire. A vezér által elfogadott egyedek falkában vadásznak. Egyedülálló farkas nemigen fordul elő, a lojalitás hosszú távra szól. Az összetartozás és a meg nem kérdőjelezett közösségi érdek miatt ezt a kultúrát a gyengébb kultúrák veszélyeztetik. A kutyák kultúrája ugyanilyen, amennyiben vadon élő egyedekről van szó, de mivel többségük háziasított, többnyire azt teszik, amit utasításba kapnak. Ez nagyon megfelel gazdáiknak, akik ugyan gyakran megütik őket, mégis, nélkülük elkallódnának, vagy visszatérnének a falkába.

A tehén-kultúra meglehetősen patetikus. A bika félelmetes, de alapjában nyugodt lény, amíg tehenei között van. Víziói behatároltak, a kalandot nem keresi, de kész a megütközésre, ha vélt vagy valós veszély fenyegeti. A teheneknek általában nincs szerteágazó tevékenységi köre, ráadásul mégkorlátozottabb potenciállal bírnak. Tejet és marhahúst állítanak elő, de halálos kór beszerzésére is hajlamosak, amely lerontja, vagy beszünteti tevékenységüket – vö.: kergemarhakór. A tehén-kultúrának és a birka-kultúrának sok egyező vonása van. A vezér általában erős kos, aki szemmel tartja a rivális kosokat. De maga a vezérkos sincs tisztában azzal, merre is tart nyája, s így a pásztor könnyen irányíthatja őket. Tény, hogy vannak lehetséges riválisai, de a pásztor jól tudja, hogy egy kossal vagy kos nélkül könnyebb a nyájat irányítani. Másik jellegzetessége a birkáknak, hogy hajlamosak feltételezett veszély esetén pánikba esni (pláne, ha valós a veszély).

Akár a tehenek, a birkák is igen produktívak saját szintjükön, a felvett nyersanyagokat tartalmas anyaggá; birkahússá alakítják, mellékesen pedig gyapjút is előállítanak – automatikusan. Igaz; az utóbbi érdekében évente nyírni kell őket, az előbbiért pedig le kell ölni őket.

Noha az elefánt-kultúrának van néhány komoly előnye;

  • hosszú életű (ez nem minden esetben pozitív)
  • az állatok összetartoznak és támogatják egymást
  • nem lehet fellökni őket
  • ha elvesztik ítélőképességüket, mindent letarolnak maguk körül.

A macska-kultúra meglehetősen ritka. Ezek az állatok – mint tudjuk – meglehetősen önállóak; szükség esetén együttműködnek, de magukban is jól megvannak. Küzdenek, ha valaki megsérti felségterületüket, de tudják, mikor kell visszavonulniuk. Hihetetlenül rugalmasak, és nagyon kíváncsiak. Ritka, hogy domináns egyed lenne csoportjukban. A “demokráciát” azért kedvelik, mert nem szeretik a hatalomgyakorlást. A dolgaikban egyéni érdeklődés alapján döntenek. Egy esetben lojálisak; ha az anya megszülte kiscicáit, ragaszkodik hozzájuk. A szobatisztaság elsajátíttatásán túl nehéz rájuk erőltetni bármit, amit nem akarnak. Adaptáló képességük igen jó; kiválóan alkalmazkodnak különböző klímákhoz, környezethez. Az extrém hiperaktivitást az abszolút kikapcsolódással is tudják ötvözni.

Ezen egyedülálló tulajdonságaik és eredményességük miatt a macska-kultúra igen hasznos lehet, kivívja a macskatartók megértését, elfogadják függetlenségüket, kihasználják a macskák erősségeit, de nem várnak el tőlük különösebbet, mint ami természetes érdeklődésükből is adódik. A macskák is jobban viselik magukat, ha jóltartásuk túllép a mindennapos rutin szintjén, elviselik az ütést is, de csak ha nem túl nagy és nem túl sok. Csöndben szenvednek, ha nincsenek jól, és nem a figyelem vagy élelem elnyerése érdekében. Jelzik, ha kell nekik valami. Sok különleges dolguk van, amely bajba sodorhatja őket, de sokkal több a jó tulajdonságuk mint a rossz. Megteszik, amit tenniük kell, de nem többet annál. S ha pedig jobb élelemforrásra vagy megfelelőbb törődésre lelnek, nem haboznak; odébbállnak.

Egy állati kultúra sem több esetünkben, mint egy emberek alkotta szervezet tökéletlen képmása. Sokkal többet lehetne róluk szólni, mint amennyit én felvázoltam, de az említettek közül messze a macska-kultúra tűnik a legmegfelelőbbnek. Talán cinikusan hangzik, de valójában sokkal ésszerűbb az embereket független, saját érdeklődési körrel rendelkező lényekként kezelni, mint olyan altruista teremtményekként, akik csak a szervezet érdekeinek leginkább megfelelő dolgokat szeretnék csak tenni, mégha abból semmi előnyük sincs. A macska-kultúrát egyáltalán nem könnyű menedzselni. Ha pedig a menedzselés mégis könnyűnek tűnik, akkor annak szinte mindig az az oka, hogy inkább tehenekről, vagy birkákról, kutyákról van szó, melyek alkalmatlanok a kezdeményezéshez. A macskák és emberek esetében egyaránt produktivitás-csökkentő a túlmenedzselés, túlszabályozás, s nemcsak azért, mert nem tevékeny, hanem mert stagnálás vagy visszaesés az eredője. A macskák általában tudják, hogy mi jó nekik – éppen úgy, mint az emberek.

(ford.: Mikulás G.)