Az emberek türelmetlenek: nem hajlandók várni az elismerésre és az előmenetelre, most, a jelenben akarnak hatáskört és sikert. Olyan vállalatot keresnek munkahely-ként, ahol kemény követelmények is vannak, de ahol hibákat is elkövethetnek, hiszen csak az nem hibázik, aki nem dolgozik.
Kiváló vezetők : rövidítve. In: Korszerű Vezetés 29 (1997) 3 p. 48-56.

Üzletszerű népművelés vagy butítás? — Ponyva az egykori Magyarországon

Szerző: Galuska László Pál, Kecskeméti Főiskola
BOSS Magazin, 2005. február–március p. 49-52

A szerző engedélyével közölve

  1. Hugom Asszony a’ legesleg
    Szebb Lány, úgy magyarázom meg.
    Soha se láttam én ollyan
    Szép Ortzát, mint ő néki van.
    Azért ez a’ história
    Néki leg-jobb vásárfia.
  2. Ennek a’ Legénynek képe
    Mindenütt a’ szépek szépe.
    Be fáin könyvet adok én
    Kendnek; mert szép derék legény.
    Édes kis Könyvem fel kaplak
    Bezzeg szép Legénynek adlak.
  3. Asszonyom! Kend be jó Asszon
    Ezenn az Ánti világonn.
    Jó-is szép-is értelmes-is
    Eszes okos mindenre friss.
    Ez a’ kis-Könyv régólta már
    Illy drága szép jó Asszonyt vár.
  4. Atyafi! Kend be jó ember
    mondhatom Kendnek ezerszer.
    Jó, érdemes tisztességes
    Betsületes emberséges.
    Ez a’ Könyv magába tanúl
    Ha illyen ember hozzá nyul.
  5. Mindennek a’ kiket illet
    Légyen tisztesség betsüllet.
    Ezer áldás jó szerentse
    Kövér disznó ‘Síros lentse
    Bő Bor, bő Buza, egésség
    Békesség, míg élnek mindég.
  6. Ez a’ kis Könyv ollyan jeles
    Hogy tíz garasra érdemes.
    Ez azt-is tanítja Kendnek
    Hogy Pénz a’ lelke mindennek.


Minden értéktelen ami ponyva?

Ha valakit arról kérdezünk, hogy Jókai Mór, vagy Rejtő Jenő a nagyobb értékű, feltehetően még akkor is Jókait nevezi értékesebbnek, ha egyiktől sem sem olvasott semmit. Ha választása indokairól faggatjuk, valószínűleg valami olyasféle érvvel fog előhozakodni, miszerint Jókai “szépíró”, Rejtő viszont csak “ponyvát” írt. Az emberek azokat puha fedelű könyveket tekintik “ponyvairodalomnak”, amelyek a hajdanán olcsón, nagy számban nyomtatott, a piacokon földre terített ponyvákon árult egyszerű kis könyvek utódai, s amelyeket az irodalomtudós “marginális irodalomként” vagy “giccsirodalomként” illet. A giccsről Gillo Dorfles írt először áttekintő igénnyel A giccs. A rossz ízlés antológiája című, a 60 -as évek végén szinte kultikus hatást kiváltó könyvében. Az antológia nem képes egyértelműen meghatározni a giccs fogalmát, de elkülöníti három formáját. Eszerint a giccs:

1.) kiemel egy jelet a saját környezetéből, másik környezetbe helyezi, hogy “felértékelje” azt. Ezzel azonban általában az ellenkező folyamat megy végbe: a környezet az átemelt jelet is devalválja. Ilyenek pl. a tengerparti fürdőhelyeken megvásárolható, szobadísznek szánt kagylószobrok, termékcsomagoláson megjelenő festmény-reprodukciók, híres művészekről elnevezett tömegtermékek (Wagner-pizza, Mozart-golyó), ill. olcsó krimikben, szerelmi történetekben háttérként szerepeltetett jelentős épületek, múzeumok.

2.) A giccs egyedi műalkotások, szépirodalmi művek sokszorosításával is létrejöhet. Ez talán még gyakoribb. Ilyenek a jelentős műemlékeknél megvásárolható reprodukciók, az Utolsó vacsoráról, vagy a Dávid-szoborról másolt, nagy tételben legyártott gipsz-szobrocskák, híres regények szerény értékű folytatásai, vagy film-feldolgozásai.

3.) És giccsről beszélhetünk alapérzelmek kiváltását célzó, csekély használati értékű produkciók esetében, amelyeket olcsó anyagokból, a lehető legkisebb energia ráfordításával hoznak létre. Ez a giccs legismertebb formája. Műanyag állatkák, kezdetleges matricák, kacsintós pénztárca… a sort a végtelenségig folytathatnánk.

Kétségtelen, hogy e sajátosságok a régi magyar ponyvairodalomban is megfigyelhetők. A XIX. századi magyar ponyva egyik legtermékenyebb szerzője, Tatár Péter Patkó Bandi híres rablóvezér élete és halála c. ponyvafüzetébe gátlástalanul bemásolja Petőfi János vitézének 108 sorát, de az átvett Petőfi – szöveg kiáltó ellentétben van Tatár Péter csakugyan “tatárian” durva és döcögős ritmusú versifikálásával.

A sokszorosításra is van példa a magyar ponyva történetében: a föntebb említett Tatár “folytatja” a korábban nagyon népszerű Gvadányi József peleskei nótáriusának, nagy-zajtai Zajtay Istvánnak történetét. A Gvadányi által már “meghalasztott” nótáriust Tatár több ízben is “föltámasztja” és többek között arra használja föl alakját, hogy kenyéradó gazdájának, Bucsánszky Alajos nyomdatulajdonos-kiadónak maradandó emléket állítson. (“Meghívatja” a nótáriust Bucsánszkyhoz, ebédre, s erről az ebédről, valamint gazdája fényűző palotájának berendezéséről kimerítő leírást közöl. A Bucsánszky-palota építési költsége mellesleg a piacokon értékesített ponyva-művek bevételéből került ki.)

A giccs harmadik megnyilvánulása a legszembetűnőbb a ponyvairodalom esetében, gondoljunk csak a véres-hátborzongató bűnügyi, és olcsó szerelmes históriákra.

A XVIII. sz. vége és a XIX. század, a föntebb már említett Dorfles munkatársa, Hermann Broch szerint a giccs megszületésének és elterjedésének időszaka. A XVIII. században válik egyre szembetűnőbbé a tömegkultúra és az elit kultúra elszakadása, ezáltal előkészítve a terepet a giccs megjelenéséhez. A tehetségtelen epigonok, utánzók könnyedén alkalmazkodnak az aktuális irodalmi szabályokhoz, és sorozatban gyártják a szabályokat betartó, de egyébként értéktelen műveket, amelyek közé a magyarországi ponyvairodalom egy része is könnyedén beilleszthető.

Pogány Péter: A magyar ponyva tüköré -ben elkülöníti a giccshez sorolható és a maradandóbb értékű ponyvát egymástól. Véleménye szerint kétségtelen, hogy giccses művek is megjelennek a ponyvairodalomban, de tagadhatatlan, hogy a ponyvának XIX. század második feléig óriási szerepe van a magyar olvasóközönség, magyar olvasói szokások alakításában, s ezzel, végső soron a szépirodalom fejlődését segítette elő. Voltak olyan ponyvafüzetek is, melyek a népet akarták pallérozni és művelni, kimutatható a népköltészet és a ponyva egymásra hatása, és – hogy Pogány szavaival éljünk – “a megmaradt, egykor filléres könyvecskék a nagy könyvtárak féltve őrzött ritkaságaiként az egykori magyar tipográfia és nyomdaművesség rekvizitumaiként is szemlélhetők”. Eszerint tehát a ponyvairodalomban szép számmal találhatóak figyelemre méltó, de kultúrtörténeti szempontból akár értékesnek tekinthető művek is.

A magyar ponyva megszületik

Hátráljunk most vissza néhány évszázadot, és vessünk egy pillantást a magyar ponyva forrásvidékére. A magyar ponyva valószínűleg a magyar irodalomnak azokból a népszerű, bár vegyes érzelmeket kiváltó rétegéből születhetett, amelyet reneszánsz prédikáror-költőnk, Sylvester János “cantilenák”, “fajtalan énekek”, “lator dúdolások”, “csúfos gajdok” neveken említ, s “latorköltészetnek” is szokás nevezni. A másik, szokásban lévő elnevezés, “közköltészet”, találóbb. Általában a kéziratos énekköltészetet, a XVIII. századi kollégiumi diákköltészetet, a kéziratos verses műveket, a “magas” irodalomtól jól elkülöníthető, de a népköltészet kategóriájába besorolhatatlan “félirodalmat” (semi littérature) nevezik meg “közköltészetként”.

Hogyan alakult végül a közköltészet ponyvává? A pillanatot nehéz megragadni. Az átalakulás a XVIII. század végén következik be, a kis nyomdák, kis kiadók eladdig nem látott mértékű elszaporodásával. A nyomdásznak munka, a kiadónak haszon kell, kapva kapnak hát az eladható közköltészeten, s az egyre nagyobb tömegben, egyre kevesebb műgonddal megformázott, legyártott közköltészet lassan ponyvába olvad.

Szentek és forradalmárok

Az első tisztán ponyvai műfajok vallási, moralizáló, bibliai indítékú írások, mivel a cenzúra figyelmen kívül hagyta az ájtatos szövegeket, ugyanakkor meglehetős kereslet mutatkozott irántuk, főleg búcsúk, egyházi ünnepek alkalmával. Nem túl nagy, de biztos üzletet jelentettek kiadónak, nyomdásznak egyaránt. Találunk közöttük szenténekeket ( pl. Öt szép istenes énekek), mai szemmel talán túl praktikusnak ható fohászmintákat (Szent Vendelhöz könyörgés marhavész idején), szenthimnuszokat (Énekek a szentséges Szűz Máriához), sőt, verses drámaszövegeket (Kristus Jésusnak kínszenvedése előtt az ő Szüz Annyával való szomorú beszélgetése és vég bútsú vétele).

A vallásos témák között előkelő helyet foglalnak el az apokrif (Bibliába be nem került, de közismert) evangéliumi történetek, főleg a bolygó zsidó históriája, és Mária mennybemenetelének története.

Névtelen ponyvaként jelentek meg társadalmi igazságtalanságokra figyelmeztető “állatmesék” (pl. A nyúl éneke), amelyek később legnagyobb romantikus költőink figyelmét is felkeltették. (Lásd: Petőfi Sándor: A farkasok dala), ill. tréfás mesterség-és egyéb “dicséretek”. Kedvelt volt pl. különféle betegségeket, nyavalyákat feldicsérni, meg más olyasféle fogalmakat, amelyeket senki sem talál dicséretre méltónak. Ilyen pl. a Köszvény dicsérete, melynek egyetlen nyomtatott példánya maradt ránk, s Ráth-Végh István tesz róla említést.

Bestsellerek kultúrhéroszoktól anyagyilkosokig

A közönség cselekményes történetek iránti igényeit voltak hivatva kielégíteni a novellagyűjtemények, széphistóriák nyomán keletkezett füzetek. De feldolgozták Heliodórosz: Aithiopika c. regényét (A sorsüldözött szerelmesek címen is ismert, s már az ókorban is sikerkönyv volt), Tankréd, Árgirus királyfi történetét, sőt! Ovidius: Átváltozások c. eposzgyűjteményét is. Ezek a próbálkozások az eladási adatok alapján már komoly üzleti sikernek számítottak; a kiadványok tízezres nagyságrendű példányszámokban keltek el.

A széphistóriák nyomán jelennek meg a meseföldolgozások a ponyvairodalomban. A kiadók nem csak a felnőtteket, de a gyermekolvasókat is megcélozzák, mint fogyasztói réteget, hiszen a XIX. század közepéig tényleges gyermekirodalom nem létezik, a kisgyerekek a mesékből, ill. olvasni tudó, idősebb társaik széphistóriákból, krónikás énekekből, nagyregényekből elégítik ki történetigényüket. Az első jelentősebb magyar mesefeldolgozások, Heltai Gáspár Száz fabula ill. Poncziánus históriája c. meséi nyomán, sorra jelentek meg azok utódai. Az is előfordult, hogy tragédiákat, vagy eposzi történeteket formáltak mesévé. Így történt ez A világhírű Hamlet dán királyfi élete, kalandjai és halála. Felette tanulságos, és igen érdekes történet cím alatt feldolgozott Shakespeare-dráma esetében, de a Móra Ferenc novellájában is felbukkanó Csontos Szigfrid története is ide kívánkozik, amelynek főhősében könnyű felismerni a germán Niebelung-ének Siegfriedjét.. Az eredeti magyar népmesékből is merít a ponyva, több népmesénket is kiadták, mégpedig verses formában. Könnyen lehet, hogy Arany János: A hegedű c. népies vígballadáját az Urunk utazása e földön Szt. Péter társaságában c. verses ponyvai feldolgozás első változatai ihlették.
Rátaláltak a magyar történelmi mondakincsre is. Egymás után születtek a “magyar őskorból” származó “igen szép, tündéries”, vagy “tanúlságos” történetek “a’ szép reményű ifiak számára”. Földolgozták a honfoglalás, Toldi Miklós, Beczkó történetét, de “modern” mondákat is: Széchenyi István, Petőfi halála is nagyon jól kelt, de a legnagyobb sikernek mindig a Kossuth Lajos élettörténetét ismertető kiadványok bizonyultak.

A krónikás énekek leszármazottai, a hírversek, szintén nagy érdeklődésre tarthattak számot. Igen hamar gyilkosságok, bűnesetek és azok megtorlásainak moralizáló tanulsággal ellátott leírásaivá alakultak az egykor csatákat és istenítéleteket (természeti csapásokat) ismertető szövegek. Következzék egy beszédes cím ezek közül is: Egy Attyát, Annyát, Gyermekét és Férjét meg ölő Gyilkos Asszonyról való versek, a’ ki ezen folyó 1787 dik esztend. Augustusnak 8 dik 9 dik és …odik napjain méltó büntetését Pozsonban el vette. Irattattak másoknak tükörül, és iszonyító például.

Magyar Robin Hoodok

Nyilván a hírversek, de a korabeli európai irodalomban divatossá vált rablóromantika, és a magyar népköltészet betyárkultusza termelte ki a magyar ponyvairodalom talán legsikeresebb műfaját: a betyárponyvát. A híres-hírhedt magyar betyárok soráról, Angyal Bandiról, Sobri Jóskáról, a Patkó-testvérekről, Rózsa Sándorról, Vidróczkiról szóló történetek igen kelendőnek bizonyultak. A betyár alakját igyekeznek rokonszenvessé tenni, ugyanakkor a cselekményleírások, jellemzések sablonosak, visszatérő elemek találhatóak a szövegekben a betyár külsejének leírásában (aranyrojtos gatya, elefántcsont pisztoly), az üldözési jelenetekben, ill. az áldozatok megtévesztésében. A történet általában az akasztását váró betyár siralmával zárul, amelyben a hős-kissé tragikomikus módon-az akasztófa alól szólítja föl az ifjakat az erények gyakorlására, ill. a szülőket az erények számonkérésére. A betyár története után a betyár kedves nótáját találjuk meg, ez változó színvonalú szöveg: vannak köztük népdalátvételek, ill. a ponyvaszerző által összetákolt, szenvelgő, álnépies giccs-szövegek is.
Kedveltek még a népies helyzetdalok, a tréfás mulatságok, s különösen nagy számban fogynak a jóslatok, álomfejtő könyvek, házi patikárius-és doktor-füzetek.

A szépirodalom “meghódítása”

A ponyvák népszerűségéről több beszédes adat is fennmaradt. Az 1730 -as években megjelenő első ponyvakiadványok iránti keresletről árulkodik a debreceni városi nyomda raktárkönyve: 28.000 példányt adtak el ponyvából néhány év leforgása alatt egyetlen városban azon a Magyarországon, ahol az analfabétizmus 70-80 % -os mértékű volt. 1809 -ből is fönnmaradt eladási adat, a Hazai és Külföldi Tudósítások c. lap közli; az akkor ötmilliós magyar nemzet évi 150.000 kalendáriumra tartott igényt, viszont újságot éppen csak 2.000 példányban járatott, könyvből pedig nem vásárolt évi 500 példánynál többet, azt is nehezen, a könyvkereskedő által ismerősök, rokonok között terjesztett előfizetési ívek révén. Olvasási kedv lenne pedig: a kis példányszámban vásárolt szépirodalmat rongyosra olvassák; kézről-kézre adják, veszik, de meg nem veszik. Bogár Imre kivégzése, 1862. július 19 -én volt. Bucsánszky Alajos kiadója hat hét alatt 40.000 példányt adott el az ifjabbik Bogár életéről írott betyárballadából. Ugyanezen évben indítja el Arany János irodalmi folyóiratát, a Koszorút, amely 1865 -ben, előfizetők hiánya miatt megszűnik. A ponyva oly sikeresnek bizonyult, hogy sok kiadványon a nyomtatási évszámot sem jelölték meg, csupán ezzel a felirattal pótolták: “Nyomtattatott ebben az esztendőben”. A felirat jelzi, hogy a kiadók joggal számítottak a termék egy naptári éven belüli kiárusítására.

Ilyen hatalmas arányokban utcára kerülő írott anyagot nem lehetett kikerülni. Konkrét adatok állnak rendelkezésünkre arról, hogy a magyar szépirodalom jeles alakjai gyermekkorukban, vagy később többször is kapcsolatba kerültek a filléres kiadványokkal, ötleteket merítettek belőlük, nemritkán legismertebb műveikben bukkanhatunk rá a ponyva közvetlen, vagy közvetett hatásaira. Bessenyei György: A filozófus c. komédiájában Lidas az inas, és Pontyi uram is többször hivatkozik ponyvákra, leginkább álmos-és jóskönyvekre. Csokonai Vitéz Mihály többek között Tempefői című színművében, Özvegy Karnyóné és a két szeleburdiak c. komédiájában, Dorottya c. vígeposzában találkozhatunk ponyva-hivatkozással, ill. ponyvából vett részekkel. Gvadányi Józsefnek nemcsak Peleskei nótárius -ának folytatásai révén lett kapcsolata a marginális irodalommal; Pöstyéni förödés c. művét külön, ponyvaként is megjelentették. Vörösmarty Mihály köztudottan megrendelte az Árgirus királyfi históriájának egyik vásári példányát tündérciklusának és a Csongor és Tünde c. drámájának megírása előtt. Garay János feltehetően egy kalendáriumban találkozott először Háry János alakjával. Katona József Bánk bánjának forrása Csery Péter: Ottó vagy a zabolátlan indulatok áldozatja. Petőfi Sándor János vitéz -e a ponyvára került népies mesék hatásait őrzi. Arany János nemcsak témákat merít, de félig tréfásan, félig komolyan maga is megír néhány ponyva-paródiának is minősíthető művet, mint amilyen az Ünneprontók, ill. a Képmutogató c. balladája. Madách a Londoni szín haláltánc-jelenetét kölcsönzi ponyváról, Jókai gyermekkorának egyik legnagyobb hatású élménye, a ponyva-olvasmányok hatása egész munkásságában érezhető, regényeinek mellékalakjai jórészt már léteztek, csak más néven a vásári füzetecskékben… A sort egészen a két világháború közötti időszakig folytathatnánk. József Attila ponyvában adta ki forradalmi verseit, Illyés a Puszták népé -ben élvezettel ír a szülőhelye környékén élő, paraszti sorú hírköltőkről, akik a ponyvaszerzők egyik csoportját adták.

S végül: a fogyasztókról

Gondos Ernő 1975 -ben jelentette meg könyvét Olvasói ízléstípusok címmel. Talán érthetetlennek tűnhet, miért nem választottunk aktuálisabb elemzést, de a válasz egyszerű: az 1970 -es évek közepe az utolsó időszak, amikor az olvasói szokásokat még nem befolyásolta lényegesen a televízió. A korabeli intellektuális szemlélet, a politikai háttér, de a kiadói tevékenység sem tette lehetővé, hogy az olvasói szokások vizsgálatakor a kifejezetten ponyvairodalmi termékeket fölvehessék arra a listára, amelynek segítségével az olvasók tetszésindexét megállapították, de még így is szembetűnő volt, hogy csak az olvasók 32, 54% -a érdeklődött jobban a kifejezetten szépirodalminak tekinthető művek iránt, 44,43 % -uk az “erősen cselekményes”, “bestseller”, ill. “hajdani sikerkönyvek” nevek alá rejtett szórakoztató irodalmi műveket preferálta. (A maradék, mintegy 23 %, az ismeretterjesztő, ill. “szocialista realista” témájú könyveket jelölte meg.) Az olvasók társadalmi ill. egyéb (kor szerinti) csoportokhoz való tartozását vizsgálva a következő eredményt láthatjuk: a hagyományos magyar (ún. “romantikus”) szépirodalom iránt a 60 év fölöttiek érdeklődtek nagyobb számban (39 %), az “erősen cselekményes” műveket a 17-25 év közötti ipari tanulók, ill. munkások kedvelték (31%), a maradék 30% figyelme megoszlott a kortárs szépirodalom, a bestseller és a hajdani sikerkönyvek között. Feltűnik, hogy a “magas kultúra” és a kötelező oktatás támogatásának “aranykorában” a 70 -es évek közepén milyen alacsony szintű a parasztság megnyilatkozásainak száma. Mindössze k. b. 10 % -uk nyilvánított véleményt (2688 személyt vizsgáltak, nyilván az egyes társadalmi, ill. korcsoportok egyenlő számban képviseltették magukat), ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az átlagos mezőgazdasági dolgozó nem olvasott, vagy amit olvasott, nem került föl a vizsgált művek közé. Az adatközlés kezdetekor a szerző elárulja, hogy a 2688 személy közül csupán 2010 adatait elemezték. 678 személyt kizártak az elemzésből, mivel a tőlük begyűjtött dokumentumokon a jelek száma a “minimális küszöbérték alatt volt”, ill. “túl gazdag volt jelekben.” A kutatómunka ráadásul a könyvtárakban folyt, amelyeket a népesség jelentős -olvasónak tekinthető- hányada már akkoriban sem látogatott.

A könyv összefoglalást közöl a XIX-XX. század fordulójának, ill. a 30 -as 40 -es éveknek az olvasói ízlésvilágáról, de az eredmények itt még kevésbé tükrözhetik a valóságot, mivel a könyvtárakból kikölcsönzött művek számát veszik a alapul, s kölcsönkönyvtárak nemigen tartottak ponyvatermékeket. Feltűnő azonban a klasszikus magyar történelmi regények szerzőinek, Jókainak, Mikszáthnak, Jósika Miklósnak, Kemény Zsigmondnak a népszerűsége. 1898 és 1912 között igen népszerű volt még Beniczkyné Bajza Lenke is. Az összefoglalásban a könyvtárlátogatók társadalmi rétegei meghatározatlanok. A ponyva egykori fő fogyasztói, a parasztság, az iparosréteg, a kis-és középnemesség olvasási szokásaira nem derül fény.

Más forrásból pl. Pogány Péter már említett könyvéből azonban a hazai falusi és kisvárosi olvasási szokásokról is értesülhetünk. A szerző több, 1921-1948 közötti, eddig publikálatlan olvasáskutatási felmérésből közöl adatokat. Eszerint a falvakban meglepően élénk olvasási tevékenység volt megfigyelhető. Az 1950 -es évekig a falvak, mezővárosok lakosságának irodalmi műveltsége “kettős értékű”, mivel még megmaradnak a szóbeli közlés laza keretei, ugyanakkor egyre erőteljesebb az igény az újdonságok befogadására. Ekkor egyaránt jellemző az előadott ill. felolvasott történet hallgatása, de a magányos olvasgatás is. A ponyvafüzetekből megismert történetek bekerülnek a magyar népmesei, népmondai hagyományba. A közösség leginkább azokat a szövegeket jegyzi meg, amelyek legközelebb állnak mindennapi életéhez, ill. amelyek formája a népmesék, népmondák sajátosságait idézi, de megfigyelhető a ponyva-kiadók “ízlésalakító” munkájának hatásaként az érdeklődés a kriminális, ill. történelmi-nemzeti témák irányában is. Hozzájárul még a vonzódáshoz a magyar nép sokszor emlegetett, szinte babonás tisztelete minden írás felé. Gondoljunk csak a számos mondában, mesében újra és újra feltűnő garabonczás-könyvekre, a boszorkányperek anyagából ismeretes boszorkánykönyvre, cédulákra, a bibliomantia (könyvjóslás) szinte napjainkig meglévő gyakorlatára. Nem csoda, ha óriási volt az igény a kalendáriumok, álmoskönyvek, jóskönyvek irányában is. A könyvek többnyire nem állottak meg egy tulajdonosnál, körbe jártak, végül pedig a dohányboltokba kerültek, amelyek a falusi-kisvárosi lakosság filléres “kölcsönkönyvtáraiként” működtek.

A 70 -es évektől fölgyorsul a népesség kiáramlása a falvakból, kisebb településekről, illetve a mezőgazdasági tevékenység keretei közül, de feltehető, hogy az olvasói attitűdök az 1960 -as évek végéig még nem változtak lényegesen. S ha ez a megállapításunk igaz, akkor végezetül le kell szögeznünk: a magyar “klaszikus” ponyvairodalom egy falvakban, kisvárosokban élő, mezőgazdasági tevékenységgel foglalkozó, erősen auditív szövegkultúrájú népesség igényeit szolgálta, s e népesség megfogyatkozásával, eltűnésével megszakadt egy több évszázados, szerves fejlődési folyamat, amely kitermelte és fönntartotta a tömegek olvasási igényét hazánkban. A “magas irodalom” befogadására nincs tömegigény, a “klasszikus ponyva” fogyasztói eltűnnek, ill. elveszítik olvasási kedvüket.

Hozzászólás