Könyv Könyvtár Könyvtáros 12 (2003) 4 p. 34-35

Talán első hallásra furcsa egy nevében is könyvet, könyvtárat tartalmazó folyóiratban ilyen címmel indítani. Itt most nem könyvégetésekre gondolok, és nem is arra, amit annakidején Hans Martin Fagerli mondott Oslóban a magyar könyvtárosoknak, hogy tudniillik ő rendszeresen széttép egy-egy könyvet a könyvtároshallgatók évfolyamai szeme láttára, hogy vegyék észre: a könyv nem szent tehén, és igenis, a legtöbb dokumentumpéldány életében elkövetkezik az, hogy meg kell semmisíteni. Nem is arra a szükségből alkalmazott könyvtárosi szokásra, hogy a selejtezés törvényileg előírt hosszú és a munkaidő miatt hihetetlenül drága procedúráját kikerülve a polcról húsz éve le nem vett könyvnek néhány lapját kitépve „megrongálódott dokumentum!” felkiáltással egyszerűen, selejtként törölje az állományból. Szóval, nem ilyen drasztikus megoldásokra gondolok. Inkább arra, hogy a könyv – vagy dokumentum – élettartamát figyelembe véve hogyan tudjuk azt a leghasznosabbá tenni. Ennek érdekében feltehetően érdemes mindent elkövetni azért, hogy az a lehető legjobb elérhetőségnek és használhatóságnak örvendjen. Ezért szükséges időnként a „rongálás” eszközéhez folyamodni. E kifejezésért még mindig magyarázattal tartozom. Nos, a szó nem tőlem származik. Első igazgatói figyelmeztetésemből kölcsönöztem a kifejezést: megrongáltam a könyveket. S hogy ez mit takart?

1. Mivel nemegy könyv úgy kerül ki a nyomdából, hogy nem szakember tervezte, és a kiadó még arra sem figyel, hogy a gerincre nem nyomtatnak címet. (Ha ugyanis nyomtatnának, akkor a ragasztásnál jobban oda kellene figyelni.) Így viszont a hozzáférhetőség csökken. Ezzel kapcsolatban végeztünk egy felmérést, amely ugyan nem volt tudományos igényű, de arra jutottunk, hogy egy zárt raktárban ugyanannak a címnek több példánya közül négyszer több kölcsönzés esett egy gerinccímmel rendelkező dokumentumra, mint ugyanolyan, csak gerincfelirat nélküli társára. Hasonló megokolásból tehát kapitális betűkkel tollal vagy filctollal felírtam a könyvek gerincére a címet és a szerzőt – természetesen ott, ahol ez nem volt.

2. Másik vétkem, amellyel kiérdemeltem a figyelmeztetést az volt, hogy a szótárak gerincére – filctollal – betűregisztert készítettem. A használatot természetesen ebben az esetben is figyeltem: az olvasók egyértelműen az ilyen, „rongált” példányokat keresték. Azelőtt Nyugaton kiadott, utóbb itthon is elérhető szótárak gerincén szintén láttam hasonló – de gyári – szolgáltatást.

3. Nos, harmadik húzásomat nem vették észre, ugyanis a könyvtár könyvkötőjével titoktartásban egyeztünk meg. Az egyik fontosabb, puhakötéses statisztikai adattár fél centi híján nem fért be állítva a könyvespolcra. Ezért a könyv aljából és tetejéből – titokban – a könyvkötészeten levágattam annyit, hogy az a tartalom bárminemű csorbulása nélkül könnyen befért állva a polcra.

Ha elfogadjuk azt, hogy a használók azért térnek be a könyvtárba (akár ténylegesen, akár virtuálisan) hogy munkájukhoz, tanulásukhoz információt vegyenek magukhoz, akkor másodlagos vagy sokadlagos kérdés maga a hordozó. Ha pedig mégis kérdés, akkor a használhatóság a legfontosabb szempont, pl.: van-e benne kép, fénymásolható-e, a keresett téma se túl hosszan, se túl röviden legyen benne stb. A könyvtáros szereti, ha látható a gerinccím, a kézikönyvben van tárgymutató, névmutató. A könyv ebbéli minőségén a legtöbb esetben nem lehet kinyomtatás után változtatni. Ám ha mégis lehet, a könyvtáros a használók érdekében megteheti.

Talán kiderült az eddigiekből, de azért talán nem árt hangsúlyozni, hogy e „rongálási” tevékenységet nem a megőrzésre szakosodott állományokban, múzeum-könyvtárakban tartom követendő magatartásnak. Bár az is tény, hogy a könyvtörténet feljegyez nemegy esetet, amikor a könyvet eredeti borítójától megfosztva koligátumként – más művekkel összekötve – használták tovább. Arra is akad bőven példa, hogy a könyv századokkal ezelőtti olvasóinak belefirkantásai mekkora művelődéstörténeti értékkel bírhatnak, főleg például hagyatékok esetén. E tevékenység kettősségéről a minap olvastam: „Kit ne bosszantott volna, hogy valaki összefirkált egy könyvet ő előtte? Pedig az ismeretlen kommentátor küzdelme a megértésért megkerülhetetlen társ lett egy-egy szövegben. Máig hálával gondolok arra a rigorózus kantiánus elmére, aki Hegelt olvasta előttem. Szép akkurátusan megdolgozta, ha valahonnan, hát tőle tudom, mit jelent a hypertext, paratext, az intertextualitás, a palimpszeszt. Hegyes fekete ceruzát használt. Többféle jegyzetet helyezett el: hol egyetértésének adott kifejezést, hol kritikai távolságtartásának, alkalmanként megadott irodalmi forrásokat. Azóta sem tudom, hogy magának dolgozott-e.” (Memex : a könyvbe zárt tudás a 21. században / György Péter. – Budapest : Magvető, © 2002. p. 16)

Mindezek hallatára nem bátorodom arra, hogy – legalábbis a könyvtári – könyvekben hasonló kommentárok, kiemelések szerzője váljon belőlem. A példa azonban arra ösztönöz, hogy a könyvet továbbra is eszköznek tekintsem, melynek célja a használói célcsoport elégedettségének növelése. S ha a könyvtáros ehhez hozzájárul, bizonyos kivételektől eltekintve minden bizonnyal helyesen jár el.