BOSS 2001. június p. 88-90

Már a második hetet töltöttük Japánban, amikor a Joshin Etsu Kogen Nemzeti Park útjain Karuizawába, az szigetlakók elitje által kedvező klímája miatt kedvelt városka felé haladó terepjáró rádiójában megszólalt a hazai zene: Bach Máté passiója. “Hazai” – bár ezt idehaza nem mondhatnám. Ott, a távoli szigetországban, egy nagyon távoli kultúrában azonban ami európai, az hazainak számít. Ha azonban onnan nézzük, a japánok szemével, akkor nem feltétlenül. Ők ugyanis igyekeznek mindent elsajátítani, sőt: jobban elsajátítani, mint a nyugatiak. Egyik japánul tudó német barátom mondta: a japánok képtelenek arra, hogy feltalálják a fényképezőgépet. Ha azonban valaki már kitalálta, akkor ők megcsinálják a legjobbat. És ebben lehet valami: a második világháború utáni japán gőzmeghajtású autók láttán elmenekültek a közelből az amerikai katonák. A hetvenes évek második felében – a szabad piaci kereskedelem elvét elfelejtve – viszont már riadtan importkorlátozásokat sürgettek a transzatlanti nagy autógyártók. A nyolcvanas években – a Deming-féle amerikai alapokon – onnan kezdte el világhódító útját a TQM, benne a kaizen, kanban-rendszer, és még sok más hasznos menedzsment-technika. Amikor a híres gyorsvasút, a shinkansen a sebességet tekintve világelső volt, a japán szervezetszociológusok és menedzserek nem véletlenül kérdezték a nyugatiaktól, hogy mit gondolnak: miért az ő vonatuk a világelső?

Nos, mert mindegyik kocsiban van motor, ami húz – utaltak sűrű hajlongások közt, finom udvariassággal a nyugati individualizmus hátrányaira.

S ha már hajlongás: talán ez a sablonos japán-képek egyik fő attribútuma. A nálunk csak “csökevényeiben” élő szokásnak komoly szabályrendszere van. 5 fokos szögben dőlünk meg a mindennapos Kon nichiwa (jó napot!) üdvözlés esetén. 15 fok már formálisabb meghajlás, mondjuk aznapi első találkozás esetében: Ohayo godsaimasu. 30 fok az előírt akkor, ha szívességet köszönünk meg, vagy például ha a főnökkel találkozunk. A legalázatosabb 45 fok pedig akkor jár, ha valamely mulasztásunkért kérünk bocsánatot, vagy egyáltalán mély hódolatunkat fejezzük ki.

A tisztelet azonban nem csak az embernek jár, hanem a természeti környezetnek, amelyet olyan finom kézzel és ízléssel alakítanak, hogy megszólalásig a természet által elrendezettnek hat. Legalábbis ez az ember benyomása, ha a japán kerteket, azok közül is a zen-buddhistákat nézzük. A híres kiotói Ryoan-ji kőkertjét szemlélve a mindig zajongó turisták is elcsendesülve, leülve szemlélik a látványosnak igazán nem mondható, ugyanakkor harmóniájában megragadó kő—kavics—moha-kompozíciót. De kőkertet találni a modern épületek előtt, alatt is. Úton-útfélen tapasztalja az ember, hogy a növényekhez, kerthez való kötődés milyen mélyen benne van a japán emberben. Mint ahogyan a nyugati öltözködés nincs. Az útikönyv azt írja, hogy a japánok valamelyest késve követik a divatot. Nos, ez a valamelyest enyhe kifejezésnek tűnik akkor, amikor Gucci, Armani és hasonló divatházak táskáit szorongató kosztümös hölgy körömcipője alá pamutzoknit húz, és az is félig lecsúszott a lábáról. S ezt nem írnám, ha egyedi esetről lenne szó. No, de igazságtalan lennék, ha az eredeti, hagyományosan festett selyemkimonókról nem szólnék, melyek egy vagyonba kerülnek, és amelyet büszkén viselnek nagyobb ünnepeken vagy színházban. Persze, vannak 8-10 ezer forintnyi összegért árult nyomottak is, amelyet a fiatalság utcai ünnepek alkalmával ölt magára.

A harmónia tehát könnyebben megőrizhető, ha a gyökereinél marad az ember. Japánban ezek a gyökerek valamivel idősebbek ezer évnél. Pontosabban fogalmazva: kétezer év, és az első tárgyi emlékek tízezer évvel ezelőttről származnak. (és most ne említsük a szomszédos Kínát!). Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az egységes állam csak 1586-ban valósult meg Toyotomi Hideyoshi által. A Japánra olyannyira jellemző high-tech is nagy hagyományoknak örvend. Legalábbis ez jut az ember eszébe, ha a narai Todai-ji szentélyben a trónoló Daibucut, azaz győzedelmes Buddha tizenöt méteres – az általa ülésnek használt lótusz-levelekkel együtt 18 méteres – szobrát szemléli az ember. Az alkotás születésekor, 749-ben(!) persze még nem a mikroelektronika volt a menő, hanem a bronzöntés. Ez a technikai teljesítmény még akkor is mellbevágó, ha az útikönyvből megtudjuk: csak a második öntésre sikerült a gigantikus alkotás.

Vannak dolgok, amelyek éppen fordítottjai a nyugati szokásoknak. A gyakran műalkotásnak is beillő ételeket a japánok hangos szürcsölés és – uram bocsá’ – csámcsogás közepett kebelezik be, és ha illedelmesnek akar mutatkozni az ember, akkor kénytelen maga is ezt tenni. A pálcikahasználat gyakorlatlanságából adódó anomáliákat ugyanakkor elviselik, sőt olykor késsel-villával is szolgálnak. A nyugati ember biztosan nem éhezik Japánban, de az ízek nemritkán meglepőek. Ugyanakkor biztosak lehetünk benne, hogy az első nekifutásra ehetetlennek tűnő pácolt gingkófa bogyója vagy a szárított alga nagyon jól pótolja a fontos nyomelemeket, vagy segíti valamely bélszakaszunk működését – ahogyan azt az egészséges életmódot folytató vendéglátók mindig készségesen hangsúlyozzák. De a japánok is romlanak – panaszkodnak a helyi táplálkozáskutatók: a jellegzetes, szusihoz is használt rizs helyett egyre több pékárut esznek, ráadásul az utóbbiból is az egészségtelenebb fehéret. S ezen a szomorú helyzeten nem segít sem a szaké, sem a socsu, amit az ételek mellett isznak. Mindazonáltal mindenkit csak bíztatok, hogy ha teheti, kóstolja meg a japán konyha termékeit; nem fogja megbánni.

Az étkezésen túl más furcsaságokkal is szembesül az ember. Például a települések. Japán barátunk, Kobayasi Koh a különbséget így fogalmazta meg: “amikor Európába repültem, meglepve tapasztaltam, hogy ott a település végét jelző tábla után nincs semmi, csak földek; újabb házak csak a következő településhatárt jelző tábla után vannak. Hát, ilyet még nem láttam!” – Valóban: ha a Tokyo és Kyoto környéki agglomerációt nézzük, a települések szó szerint egymásba érnek, hogy minden helyet kihasználjanak. Ugyanezen okból a városrészek túlzsúfoltnak és jellegtelennek tűnnek. A földrengésbiztos építkezés elhagyhatatlan, a légkábelek és a néhány emelet magasban futó vasúti pályák látványa megszokott. A természet utáni áhítozás érthető, de azért furcsa az a divat, hogy háziállatként nem kevesen szarvas- vagy orrszarvúbogarat tartanak. A kereskedelem az ő igényeiket is kiszolgálja: odúkat, bogártápot és –csemegéket árulnak számukra a hipermarketekben. A jószágok sétáltatása pedig kis átlátszó kalitkában történik.

A megváltozott képességűek segítése példamutató. Ebbe a csoportba tartoznak a látás- mozgás- vagy halláskorlátozottak, de a kisgyermekesek is. A buszmegállóban hangszóró bemondja, hogy melyik járat érkezik, jól szervezett a jeltolmács szolgálat, és sok helyen használják a tapintással olvasható Braille-írást. Az utcai illemhelyeken belül nem kell sokáig keresni a pelenkázót, vagy a gyerekülést is – a fülkében belül, felnőtt vécével szemben(!) – hogy a szülő addig se veszítse szem elől csemetéjét. Ráadásul ezen alkalmatosság nem csak a női, hanem a férfi vécében is megtalálható. S ha már e mellékvágányon (illetve mellékhelyiségben) vagyunk: a japán guggolós és az angol típusú között szabadon választhat az ember. Az utóbbi előmelegített, nemritkán mos, töröl, és talán még centrifugáz is. (Bár erről nem mertünk meggyőződni.) A parkokban a nyilvános mosdó épülete bimm-bamm hangokat ad. Amikor ennek oka felől érdeklődtünk, visszakérdeztek: mit gondolunk, a vak emberek hogyan találnák meg az épületet, ha az nem adna hangjelzést?
A folyamatos tanulásnak, ismeretszerzésnek beszédes nyomait látja a nyugati ember: el-elbóbiskolnak vagy könyvükbe merülnek a diákok a metrón. E gyerekek még a jobb óvodába is felvételiztek, s csorbát szenvedhet az ifjú karriere, ha nem sikerül az újabb és újabb képzőintézményekbe bejutnia. Az olvasásnak, olvastatásnak is nagy hagyománya van, minden szünetre kapnak házi olvasnivalót. A múlt nyáron például a szellemekről, kísértetekről olvastak a nebulók, ilyen témájú könyveiket hirdették a könyvtárak. S hogy miért éppen ezt a témát adták fel a tanítók? Mert az éjjel-nappal fülledt nyári melegben felüdülésnek számít, ha a kísértet láttán az embert hideg leli – hangzik a magyarázat.

Fo yamato san – akarom mondani: folyamatosan figyelni a világot, a tanultakat kis lépésekben és belső egyetértésben alkalmazni – talán ez lehet az a titok, amelyet a csodálkozó, vagy éppen ferde szemmel néző nyugatiak időről időre meg akarnak fejteni. A sikerrecept alkalmazása ugyanakkor csak ritkán sikerül.