„640 kilobájt mindenkinek elég” - Bill Gates, 1982
Kétkedések története : pesszimista jóslatok, győztes technika / Schweitzer András. In: Heti Világgazdaság (2000. dec. 2.) p. 81-82

Nézőpontok tűzoltástól állománymenedzsmentig — gondolatok a Könyvtárosok kézikönyve (Osiris, 1999) I. kötetéről

Könyv Könyvtár Könyvtáros, 2000. márc. p. 19-22

A könyvtár veszélyes, gyúlékony anyagok halmaza, amelyeket olyan módon rendeznek, amely az égést folyamatát lassítja. A tűzoltó-készülékek használata és a menekülési útvonalak szabadon hagyása mindazonáltal elemi kérdés. – Feltehetően hasonló szempontok szerint (feltehetően azonban pontosabban fogalmazva) mutatná be egy tűzoltó a könyvtárat. Bemutatásában minden részletet megemlítene, és egyáltalán nem használna olyan kifejezéseket, mint magfolyóiratok, annotált bibliográfia vagy terminus technikus. Igaza is van: miért törődne ilyen huszonötöd rangú dolgokkal? Felteszem, hogy a könyvtártörténész, az informatikus, a bibliográfus, a profilszerkesztő vagy a betérő műbútorasztalos szakmunkástanuló szintén saját szempontjait helyezi előtérbe, ha felkérnék őket a könyvtár bemutatására. Természetesen mindegyikük ugyanarról a valóságelemről tesz említést, mégis többé-kevésbé különböző jellemzőket emelnek ki. Nem meglepő tehát, hogy a Könyvtárosok kézikönyve első kötetének négy fejezetszerzője is más-más szempontból közelít ugyanahhoz a valósághoz.

Ezen a gondolaton felbátorodva én is saját szempontomat helyezem előtérbe, miközben recenziómat írom. Hogy melyek is szempontjaim? Hááát, az olvasók közvetlen érdeke — amely mögött természetesen a közvetettek állnak (de a sorrend nem megcserélhető!) Feltételezem, hogy a könyv leginkább leendő könyvtárosoknak szól, akik számára nem árt, ha tanulmányaik legelejétől az információs és könyvtári szolgáltatás célját tartják szemük előtt, azaz információs és / vagy rekreációs igények kielégítését. Szempontom szerint — ha áttételesen is — ezt kell, hogy szolgálja a fentebb említett tűzvédelemnek is, vagy a kézikönyvben a könyvtártudomány mibenlétének taglalása, a bibliometria, a dokumentum- és információismeret és a gyűjtemény ismerete is.

Bár az okokat nem említi, a könyv előszavában olvashatjuk: “a könyvtári tevékenység súlypontja a dokumentumok helyett egyre inkább az ismeretekre, a tudásra, a szellemi alkotásokra helyeződött át, …” Ebből az is következik, hogy a dokumentumközpontú szemlélet háttérbe kerül a szolgáltatás közvetlenebb céljai javára. A könyvtár egyre kevésbé csupán könyvek tára, a könyv-tár-os egyre kevésbé könyveket tároló raktáros. (A főiskolán bennünket könyvtár–raktár–ruhatár szakosoknak tituláltak.) Sajnos a könyv külső megjelenése — noha igényes munka — inkább a hagyományos szemléletet sugallja. Talán a később megjelenő kötetek más arculatot sugallnak majd.

Ehhez hasonló, nagyobb lélegzetű és több diszciplinára kiterjedő könyv koncepciójának kialakításakor én talán kapcsos könyvre gondoltam volna, amellyel – cserélhető lapjai okán — kevésbé fordul elő, hogy hosszabb-rövidebb időn belül elavulttá válik. Az információs és könyvtári szolgáltatás eredményességéhez ténylegesen szükséges szakirodalom ugyanis részben egy két éven belül, részben öt-tíz éven belül elavul, amely probléma kezelésére a frissíthető szakaszok alkalmasabbak lehetnek.

A könyvtártudományhoz sajnos nem áll módomban hozzászólni, ugyanis számomra az információs és könyvtári szolgáltatás inkább gyakorlati, mint elméleti kérdéseket vet föl.

A bibliometria olyan kérdéseket vet fel, amelyek képesek a mai embert megragadni, legyen akár könyvtáros, akár más halandó. A leírt ismeretek — alkalmazásuk esetén — segíthetnek abban, hogy a kívülálló számára megbecsülést szerezzenek a nem látványos könyvtárosi háttérmunkáknak. A fejezetet kis olvasmányos részek is tarkítják, például Szent-Györgyi Albert esete a C-vitaminnal, ami segít emészthetőbbé tenni az időnként matematikai képletekkel tarkított oldalakat.

A dokumentumokkal, információkkal kapcsolatos fejezetet olvasva többször volt az az érzésem, hogy a szerző olyan folyamatokban gondolkodik, amelyeknek végpontja nem a mában van, hanem (elvileg) beláthatatlan távolságban. Ez mindenképpen felüdítőleg hat. A szerző többször tesz triviális megállapításokat, amelyek a kézikönyv műfajának megfelelnek — például hogy a megjelenési gyakoriság szerinti csoportosítás. Ezeknél lényegesen érdekesebb lenne például a sajtófigyelés szervezési elveiről beszélni — de ezt természetesen e kézikönyv műfaji sajátosságai nem engedik. (Érdekes egyébként, hogy a tárgyalt kategóriák milyen mélyen ivódnak a hallgatókba. Az a sok helyen évtizedek óta megvalósított közkönyvtári modell, amelyben a különböző hordozókat információtartalmuk szerint csoportosítják, meglepően sok könyvtárost késztet ellenállásra: “hogy lehetne az állatos könyveket, videokazettákat és színes folyóiratokat egyazon polcon tárolni, hiszen azok különböző típusú dokumentumok”.)

A könyvtár állománya hagyományos felfogás szerint a legértékesebb eszközt jelenti. Annak minősége — a kezelő szakember rátermettségének függvényében — alapvetően befolyásolja a szolgáltatás szintjét. A könyvtári gyűjteménnyel kapcsolatos fejezet előszavában olvasható az alábbi kijelentés: “De ha [a könyvtár] tevékenysége pusztán a források nyújtotta ismeretek átadására, közvetítésre korlátozódik, és nem foglalja magában annak rendezését, feltárását és megőrzését(!), akkor a könyvtár szerepe az információs brókerével válik azonossá.” Azt hiszem, hogy nehéz lenne ennek a félelemnek a hátteréről szólni például egy olyan külföldi szakembernek, akinek hazájában — úgymond — kissé több az információbróker, mint hazánkban. Már csak azért sem értené a félelmet, mert a “könyvtár” tanszéken okítják a kinti információbrókert. Folytatva a gondolatot: “Ennek veszélye különösen akkor fokozódik, ha a könyvtár működése, fenntartásának pénzügyi nehézségei miatt egyre inkább a piacgazdaság vállalkozásai felé terelődne, társadalmi szerepének betöltését a napi aktualitásokhoz kötött információk profitorientált továbbítására alacsonyítva.” Ha jól értem: az anyagilag ellehetetlenülő könyvtárak arra kényszerülnek, hogy olyan kurrens információt szolgáltassanak, amelyet még pénzért is el tudni adni?! Ha ez tényleg így lenne, akkor tovább kellene csökkenteni a könyvtárak költségvetését és nyereséges információs vállalkozásokká válnának. Ezt én nem veszélynek, hanem nyereségnek értékelném. De sajnos nem így van. Az információbróker mögött természetesen ott áll a rendezés, a feltárás stb. kevésbé látványos munkája. Ám a bróker “hozzáadott értéke”, hogy a kapott információt el is tudja adni. Ezt a tudást inkább elsajátítani kellene — még a könyvtárosnak is, semmint a brókert kárhoztatni.

A gyűjteménnyel kapcsolatos fejezet előszavában — ha már felmerül — kívánatos lett volna helyretenni a bróker szerepét. Ha mégsem sikerült, a következő kötetek valamelyikében még sor kerülhet rá.

Hozzászólás