Könyvtári levelező/lap 7 (1995) 2 p. 3-4

A Könyvtári Levelező/lap decemberi számában nagy érdeklődéssel olvastam a debreceni könyvtárosképzés konferencia ajánlásait. Több, régóta ismerős gondolat csengett vissza bennük. Úgy gondolom: nagy eredmény, hogy a képzéssel kapcsolatos állásfoglalások nyilvánosak, és mindenkinek lehetősége van arra, hogy saját gondolatát is nyilvánosságra hozza. Így remélem, hogy a képzés valóban közügyünk lesz.

Magyarország gazdaságában — ahogyan a hozzáértők mondák — a piacgazdaság már visszafordíthatatlan változásokat hozott. A nem közvetlenül profitérdekelt szektorok szintén bizonyára elindulnak ezen az úton. Közhely, hogy a felsőoktatás is nagy változások előtt áll. Sok szempontból ragaszkodik kiváltságaihoz (szakmai okokra hivatkozva meg kívánja akadályozni alternatív oktatás módok, helyek létrejöttét), és addigi munkájának vélt vagy valós eredményeit igyekszik előtérbe állítani. Úgy vélem, hogy ez a könyvtárosképzés berkeire is igaz, néhány üdítő kivétellel.

A konferencia ajánlásai közül sok minden megragadott, de csak egyre térek ki: “Az elmúlt évtizedek során a felsőoktatási intézményrendszerben (sic!) a minőség romlást eredményező szétaprózottság jött létre…” Figyelmemet leginkább a minőség szó ragadta meg. Nem azért, hogy az állítás igazságát kétségbe vonjam: aligha tudnék most bármit is komoly alapon állítani; felmérési adataim már háromévesek. Csupán arra gondolok, hogy az oktatásban a minőséget éppen úgy, mint a többi szolgáltatási ágban, nem az oktató (előállító) határozza meg, hanem a vevő. A könyvtárosképzés esetében a könyvtárak a vevők, hiszen azok használják a kész “árut” (elnézést kérek a csúnya kifejezésért). Tudtommal azonban a könyvtárakat eddig gyakorlatilag nem kérdezték meg, hogy elégedettek-e a minőséggel. S ha ez így van, akkor minőségről nem lehet joggal beszélni — függetlenül a kikerült hallgatók tudásának szintjétől. Ez természetesen nemcsak a könyvtárosképzésben lehet igaz, hanem más, akár közvetlenül nyereségérdekelt szektorokban is. Peter Drucker innen származó tapasztalataira hivatkozva írja, hogy a minőséget nemcsak) a kiszállítás időpontjában, hanem utána is ellenőrizni kell, és hogy oda kell menni, ahol az eredmény ténylegesen keletkezik (Korszerű Vezetés,’94/5. p.22-26)

A minőséggel kapcsolatos szakirodalomban a minőség egyik legkedveltebb meghatározása a cél elérésére való készség. A cél persze függ attól, hogy ki határozza meg. A könyvtárak — legjobb tudomásom szerint — e téren még nem kaptak szót. Így érdemes azt is megnézni, hogy könyvtárosképző intézmények mennyire felelnek meg saját céljaiknak. Sok tapasztalatom erről sincsen, csupán egy régebbi esetre emlékszem, amikor az egyik tanszék vezetőjét barátommal a tanszék céljáról kérdeztük. Megtudtuk, hogy magasan képzett könyvtáros-szakembereket, mondhatni: kutatókat, valamint leendő vezetőket képez. A kapott válasz után a tanterv elemzése kiderítette hogy abban a kommunikációs és a kutatásmetodikai, valamint a menedzsment-ismereteket oktató tantárgyak csak alig-alig voltak jelen (a pontos adatok hozzáférhetők). A kínos eset három éve történt. Azóta már bizonyára sok minden megváltozott…

A minőség kérdései mások a könyvtárosok továbbképzésében. Itt ugyanis a hallgatók a már meglévő gyakorta ismereteiket kívánják továbbfejleszteni. Ha az imént említett szolgáltatás-modellt vesszük alapul, akkor itt a vevő könyvtár és a hallgató együttesen. (Ez persze attól is függ hogy ki fizeti a tandíjat, azaz az oktatási szolgáltatás árát. Sajnos, a posztgraduális képzéssel kapcsolatban sem hallottam minőségvizsgálatról. Ezért arra merek következtetni, hogy a képzőintézmények oktatói itt is azt a tudás igyekeznek átadni, amit ők vélnek fontosnak, pedig a posztgraduális képzésben a hallgatóknak — eddigi tapasztalataik alapján — volnának elképzeléseik. Feltevésem természetesen nem zárja ki, hogy az oktatók a valós szükségleteknek megfelelő ismereteket oktatnak, de ez tudatos felmérés és célmeghatározás híján csak remény lehet.

A változás kilátásaival kapcsolatban az elgondolkodtató, hogy a hallgatók körében nem idegen a nézet: “Inkább ne szóljunk semmiért, legalábbis a diploma megszerzés előtt ne”. Azaz: Ne szólj szám, nem fáj fejem! Amíg érdemes volna szólniuk, inkább nem teszik; amikor már tehetnék (diplomával a tarsolyban), akkor már teljesei mindegy — nekik. Úgy látom, bőven van még lépéslehetőség a demokrácia irányába!

Az említett tapasztalatokból — hangsúlyozom — nem feltétlenül következik, hogy a kikerülő hallgatók nincsenek a kellő tudás birtokában. Azt tartanám jónak, hogy minél előbb és joggal beszélhessünk minőségről a könyvtáros képzéssel kapcsolatban.

Biztató, hogy a debreceni konferencia ajánlása szól “könyvtár- és a szakirodalmi tájékoztatásügy intézményeiben dolgozók szakképzettségi helyzetéről, a képzéssel és a továbbképzéssel kapcsolatos … igényekről” ti. hogy szükség van ezek felmérésére. Legjobb tudomásom szerint a felmérés ez év március közepére készül el. Akkor tehát lesz még remény — legalábbis azok számára, aki majd az idén felvételiznek.