p. 111-113, Olvasásra nevelés és pedagógusképzés : HUNRA konferenciák előadásai / szerk.: Nagy Attila. – Budapest : OSZK, 1994. – p. 132

Egyik főiskolai élményemmel kezdem. Egy kedves oktatónk tesztet töltetett ki velünk, tanár szakos hallgatókkal. A feladat bizonyára sokak előtt ismert: versekről kellett ítéletet alkotnunk; mennyire tartjuk őket értékesnek. A versszakok az elénk tett papíron cím és szerző nélkül álltak. Egyestől ötösig kellett osztályzatokat adni.¹ Az eredmény meghökkenté volt. Egy-egy jellegzetes — de a szerző neve nélkül álló — József Attila- és Pilinszky-vers kapott egyest, kettest, ötöst egyaránt. Ugyanakkor harmadrangú epigon-népdalköltőcsék is kaptak minden osztályzatból. Az akkor jelenlévő hallgatók 1992-ben álltak munkába, sokan közülük katedrára, magyartanárként…
Az imént elmondott eset késztet előadásom megtartására.

Irodalomjegyzék

Kezemben tartok egy köteg papírt. A leporellón az ELTE Tanárképző Főiskolai Kar irodalomtudományi tanszékének kötelezőirodalom-listája olvasható. Nem tartalmazza az ajánlott irodalmat és a szakirodalmat sem. Láthatjuk, hogy ez bizony tetemes mennyiségű olvasnivalót ír elő a hallgatóknak. Kiteregetve a kb. 3 méter hosszú papírcsík csak a magyar irodalom kötelező olvasmányait tartalmazza. (Ennyi ismeretet csak különleges képességű hallgatók tudnak elsajátítani és fejükben tartani… Én nem találkoztam olyannal, aki ebből a sok olvasmányból nyugodt lélekkel tudott volna vizsgázni.²

Ha vesszük a fáradságot és beleolvasunk a jegyzékbe, amelyről a szigorlat előtt álló leendő magyartanárok olvasmányaikat kiválasztják, megállapíthatjuk, hogy a felsorolás többé-kevésbé reprezentálja a magyar és világirodalom jeles alkotóit, akiket az ún. művelt közízlés olvasásra méltónak tart. Tehát nem a minőséggel, a mennyiséggel van baj…

Elvárások

Ha összeírnánk, hogy milyenek a jelenlegi elvárások az általános iskola felső tagozatos irodalomtanáraival szemben, az így összeírt listán bizonyára fontos helyet kapna az, hogy a szépirodalom megszerettetésén túl a tanár tanítsa meg a diákot arra, hogy az értékes és a kisebb értékű művek között különbséget tudjon tenni. Ez az elvárás alapjában véve a diákok intelligencia- szintjének emelésére irányul, ha az intelligencián a szerzett ismeretek hatékony felhasználásának képességét; az új helyzethez való alkalmazkodóképességet értjük.

Ha elfogadjuk a fenti állítást, ti. hogy fontos az irodalmi művek megszerettetése és a különböző szintű művek közötti különbségtétel képessége, akkor arra is figyelmet kell szentelnünk, hogy miképpen sajátíthatja el ezt a képességet a főiskolán a leendő irodalomtanár, hogy diákjainak majdan megfelelő hatásfokkal tovább tudja ezt a tudást adni.

Különbség – mik között?

Egyszerűen bebizonyítható, hogy különbséget csak akkor lehet szemléltetni, ha az egymástól különböző dolgokat egyaránt tanulmányozzuk. Visszagondolva a kötelező olvasmányok listájára, megállapíthatjuk, hogy abban csak az értékes szépirodalom — csak az egyik oldal — szerepel. (Ez a helyzet tárul elénk akkor is, ha az általános iskolai tankönyvek szövegeit vizsgáljuk.) Mondanom sem kell, hogy ilyen körülmények között nehéz megragadni a különbséget a szépirodalom és a kisebb értékű alkotások között.

Természetesen naivság lenne azt feltételezni, hogy a gyerekek csak az irodalomórán tanult művek között keresik az ún. irodalmi élményt. Az előbb vázolt helyzetből viszont egyenesen következik az, hogy a tanuló az iskolában következetesen a nívós szépirodalomról hall, az iskolán kívül pedig többnyire a kisebb igényű alkotásokról. (A könyveladási statisztikák is bizonyíthatják ezt az állítást.) Az iskolai elvárások példánkban tehát erősen eltérnek a társadalomban tapasztalható tendenciáktól.³ Így az iskola — elvárásaival együtt — nem minden alap nélkül nevezhető életidegen intézménynek.

Gondolkodhatunk úgy is, hogy a változó világban az iskolának fontos feladata az állandó értékek képviselete, de ha ez nem kötődik sok szállal a mindennapok tapasztalataihoz, akkor az iskolában szerzett tudás — gyökértelen lévén — hamar elsorvad.

Mindezek alapján célszerűnek látszik, hogy a gyerekekkel olvastatott művek között (következésképpen az irodalomtanszékek irodalomjegyzékében) legyenek különböző szintet képviselő irodalmi alkotások — értékesebbek és kevésbé értékesek, más stílusértékűek — egyaránt.

Megvalósíthatóság, fontossági sorrend felállítása

Ennek gyakorlati megvalósítása nehézségekbe ütközhet. Nemcsak amiatt, mert a pedagógusok elképzelései sok tekintetben nem egyeznek az előbbi következtetéssel, hanem azért is, mert idő hiányában szűkre szabott lehetőségei vannak az irodalomoktatásnak. Gyakori az a panasz, hogy sok nagyon fontos író, költő éppen az időhiány miatt nem kerülhet a tananyagba, vagy nem a pedagógus által kívánatosnak ítélt mélységben. (Azt azonban nem szabad elfelednünk, hogy más szakok oktatói is hasonló módon vélekednek. Tehát minden időigény kielégítésével a tanulmányi idő túl hosszúra nyúlna. Marad tehát az a lehetőség, hogy az irodalom-tananyag oktatását a jelenleg adott időben kell jobban megszervezni.)

Az ilyen változtatás mindig tartalmaz nagyon fájdalmas döntéseket is. Az időmenedzsment segédeszközeként a fontossági sorrend felállításának technikája válik célszerűvé. Kiindulóhelyzetünk tehát: össze kell állítani azoknak a szerzőknek, műveknek, műfajoknak a listáját, akik, amelyek megtanítása által az irodalomoktatás a lehető leghatékonyabbá válhat. A felállítandó fontossági sorrendnek természetesen tükröznie kell a célok értékrendjét.

Minőségi és mennyiségi szemlélet

El kell dönteni tehát, melyik a fontosabb:

• a korábban megnevezett elvárás teljesítése (azaz, hogy a diáknak tudnia kell különbséget tenni a különböző szintű és típusú irodalmi alkotások (minősége) között — ezzel intelligenciaszintjét emelni) vagy
• a szépirodalmi alkotók ismertetése, lehetőleg minél nagyobb mennyiségben (és mélységben).

Ha az előbbit tartjuk fontosabbnak, akkor nagyobb esélye marad annak, hogy a diák gyakorlottan tudja értékelni, ha új, addig még nem látott művel találkozik. A második döntés esetén a tanuló a nagyobb lexikai tudása mellett az önálló ítéletalkotásban kevésbé jeleskedik majd. Jelenleg többnyire ez az általános. Az első lehetőséget követve a kötelezőirodalom-jegyzékről és az iskolai tankönyvekből a kevésbé fontosnak ítélt szépirodalmi szerzőknek és műveknek az amúgy is túl terjedelmes listáról ki kell maradniuk, hogy átadják a helyüket a különféle egyéb stílusrétegeket képviselőknek.

Ha ez a változtatás következetesen végbemegy, az írásom kezdetén felidézett eset biztosan nem ismétlődik meg…