Könyv Könyvtár Könyvtáros, 1994. július p. 17-20

A könyvtárak legfőbb célja (amely a különböző irányú tevékenységeket összefogja) az olvasók, felhasználók információs szükségleteinek kielégítése. A könyvtárosképzés célja ebből következően az, hogy erre a feladatra leginkább megfelelő szakembereket képezzen. S mivel az oktatás természetszerűleg nem öncélú, ezt a célt kell szolgálnia. Más szóval: az oktatás minősítését a teljes körű minőségbiztosítás szempontjából csak a szakma elégedettsége jelezheti (az elvont filozófiai kritériumokat ki-ki saját ízlése szerint fogalmazza meg, így ezek kevésbé alkalmazhatók a tervezésben).

A szakma igényei

Bármilyen tervet készít az ember, a legelső lépcső, hogy tisztázza, milyen célnak kell az adott tevékenységnek (itt: könyvtárosképzésnek) megfelelnie. Véleményünk szerint enélkül a tervezés gyenge lábakon áll. Legfontosabb tehát, hogy megbízható adatokkal rendelkezzünk arról, hogy a könyvtáraknak pontosan milyen szakemberre van szükségük. Ismereteink szerint a közelmúltban nem készült ilyen irányú átfogó felmérés, így — eredményes munka igénye esetén — elsőként ezzel kell foglalkozni.

Hogy a felmérés reális eredményeket adjon, a könyvtárak által megjelölt különféle szempontok, kritériumok között az erre alkalmas technikák segítségével fontossági sorrendet kell meghatározni. Azt ugyanis senki sem gondolhatja komolyan, hogy egy képzőintézményből frissen kikerült szakember a bibliográfiai ismeretek, az információtechnika, az információs és könyvtári menedzsment, a könyvtártörténet stb. területein egyaránt kiváló, magas szintű ismeretekkel rendelkezzen (ez bizonyos esetekben a pályán eltöltött sok év után lehetséges csak).

Felmérés nélkül – empirikus vizsgálatokra és egy résztanulmányra támaszkodva – elmondható, hogy a könyvtárak vezetői kevéssé vannak megelégedve a jelenlegi képzés minőségével; erre a vitaanyag is utal.

Szakmai presztízs. A könyvtáros szakma életerősségének egyik mérője a könyvtárosképző intézményekbe jelentkezők, illetve a pályaelhagyók számának alakulása. Véleményünk szerint mindkét mutató javítható még. A javítás a képzésben kezdődhetne. A könyvtárosképzés koncepciójának eredményes megalkotásához szükséges a fenti mutatókkal kapcsolatos motivációvizsgálat is.

Mennyiségi igények. A gyakorlati tapasztalatok azt mutatják, hogy egyelőre a könyvtáros munkaerőpiacon alulkínálat van. Hosszabb távon azonban azzal lehet számolni, hogy a megszorítások következtében csökkenhet a könyvtárak, illetve a bennük foglalkoztatottak száma. Bizonyos jelek arra is mutatnak, hogy a nagyobb könyvtárakban gyakori a túlképzettség: sok esetben a diplomás könyvtárosok is betanított munkát végeznek, amely természetesen jelentős pazarlás. Mindkét jelenség arra enged következtetni, hogy hosszabb távon nem kell a hagyományos értelemben vett könyvtárosok számát növelni. A magyar könyvtárak mennyiségi munkaerő-igényének vizsgálatakor ilyen és ehhez hasonló (és természetesen ezzel ellentétes eredőjű) jelenségeket is figyelembe kell venni.

Minőségi igények. A könyvtárvezetők által leggyakrabban emlegetett kifogás a kikerült pályakezdő gyakorlati ismereteinek hiánya, akár egyetemet, akár főiskolái végzettekről van szó. Erre a vitaanyagban is több utalás történik. Valószínűnek látszik, hogy az elméleti ismeretek nyújtásának rovására a gyakorlatnak kell nagyobb teret szentelni.

A vitaanyag joggal hangoztatja, hogy “a változásokkal számolni kell, nem a mindenkori gyakorlatot kell az oktatásban első helyre tenni, hanem a viszonylag stabil szakmai irányelveket és elméleti ismereteket. Fel kell készíteni a hallgatókat arra, hogy a változtatásokat elkerülhetetlennek fogják fel, legyenek rugalmasak és alkalmazkodók, hogy megkönnyítsék a szükséges változásokat.” Ezzel kapcsolatban számos példával találkozhatunk a könyvtári gyakorlatban, hogy a változások megtörténnek, de azok – gyökértelenek lévén – nem váltják ki a kívánt előnyös hatást. (Pl.: megvan a szövegszerkesztő az irodában, de a szövegeket továbbra is írógéppel írják; a nagy teljesítményű, érmés használatra is alkalmas fénymásológép irodai használatban áll akkor, amikor a könyvtárhasználók kénytelenek könyvtáros segítségét igénybe venni és sorba állni a gyenge minőségű gép előtt; hiába van meg a könyvtárban a gyors és ingyenes használatot biztosító X.25-ös végpont és az elektronikus postafiók, a munkatársak lassúbb levelezését vagy a drága faxolást választják. Vitához való hozzászólásunk nem kíván részletekbe menni a felsorolt valós példákkal, csupán a gyakorlat és az elmélet közötti túl gyakori ellentétekre, illetve a stabil szakmai elveket (mint például a használók érdekeinek elsődlegességét), továbbá a költséghatékonyság elvét figyelmen kívül hagyó, “elméleti” változások mindennapos visszásságaira kíván rávilágítani.

Az egyetemi képzés szerepe. A vitaanyagnak a korábban már említett oktatási marketingfelmérések hiánya miatt – nem volt módjában pontosan kifejteni az egyetemi könyvtárosképzés szerepét, csupán azt jelenti ki: “az egyetemnek azonban tudatosan kerülni kell a prakticista szakképzést. Ugyanakkor magas szintű elméleti összefüggéseket, ismereteket, koncepciókat, széles látókört, problémaérzékeny értelmiségi szemléletet kell meggyökereztetnie.” Empirikus vizsgálatok gyakran azt emelik ki, hogy sok esetben veszélyesek és tévutakra vihetnek a könyvtári és információs gyakorlatot nélkülöző, vagy azt csak egyes elemeiben szem előtt tartó elméletek, koncepciók és a túl magas szintű elméleti összefüggések. További feszültségek forrása lehet, hogy előfordul: a könyvtárpolitikai döntéseket nem ugyanazok hozzak, akik azoknak hatásait élvezik vagy elviselik. Így sokkal kisebb a döntések eredményének helyes megítélési lehetősége. Ezek miatt érdemesnek tartjuk a tervezett nappali képzés ismételt átgondolását, például a főiskolai képzésre épülő (és nem egymás mellett működő) egyetemi képzés lehetőségét, valamint az egyetemi képzés céljának pontos meghatározását, a szakma valós igényeinek tükrében.

Etőretekintő attitűd. A vitaanyag utal arra is, hogy “… az ország egyre inkább információs társadalommá válik”. Az elméletben gyakran hangoztatott kijelentés véleményünk szerint arra (is) utalhat, hogy a könyvtárosképzés hagyományos történelmi beállítottságán változtatni kell. A könyvtáros szakma ugyanis – a könyvtárhasználók igényeit követve — elsősorban a jövő építésére helyezi a hangsúlyt. Az aktív, “megelőző” hozzáállás is — amit a könyvtárvezetők a friss munkaerőtől rendszerint megkívánnak — ebből a szempontból fontos. A vitaanyag megemlíti a történelmi szemléletet, ugyanakkor – használható tanulmányok hiányában — nem tud kitérni arra, hogy ez, a mai, működő, tehát a potenciális munkaerőre számot tartó könyvtárak mely igényének felel meg.

Tanerők szerepe

Az oktatás megszervezésekor mindenképpen érdemes már bevált módszerek tapasztalatait segítségül hívni. Ilyen lehet például az angolszász open university vagy community college modellje is. Mindkettőre jellemzőek a demokratikus hagyományok, vagyis a nagyobb hangsúlyt az oktatás kimenetére, eredményességére helyezi: kevésbé a bemenetre, az oktatás mikéntjére. Ebből tehát az következhet, hogy többé-kevésbé lényegtelen, hogy a tanulni vágyó kitől, mikor, mennyi idő alatt, milyen módszerrel stb. tanult, ugyanis a szabványokkal védett minősítést vagy bizonyítványt csak az kaphatja meg, aki az azzal megbízott személy vagy bizottság előtt teszi le a vizsgát.

E szemlélet szerint inkább az egyes diplomák meghatározására, a szabványokra, a vizsgáztatók személyére érdemes helyezni a hangsúlyt. (A munkáltató bizonyos kerteken belül meghatározhatja, hogy milyen végzettségű munkatársakra van szüksége, s ha például a könyvtári asszisztens védett diplomát tartja megfelelőnek, akkor nem biztos, hogy mondjuk a nem védett könyvtári szakmunkás képesítést elfogadja. Így rövidesen a képzési piac letisztulása várható anélkül, hogy bizonyos képzőintézmények ellen költséges adminisztrációs intézkedéseket kellene foganatosítani.) Ez a rendszer sok szempontból olcsóbbnak is tűnik a mainál; bürokráciát takarít meg, rövid időn belül önszabályozást vezet be.

Sikeres tanár – sikeres könyvtáros? A vitaanyag alapvetőnek tartja a “sikeres tanár” szerepét. Úgy gondoljuk, hogy e kifejezés további kifejtést kíván. Véleményünk szerint a tanár sikerességét, hatékonyságát meglehetősen nehéz mérni, főleg rövid távon. A sikeres könyvtáros működésének sokkal több a jól minősíthető jele. Így megfontolandónak tűnik az oktatásban inkább az utóbbira helyezni a hangsúlyt, ahogyan a vitaanyag későbbi két mondata sugallja: “hívjunk meg külső szakembereket, bízzunk meg szakértőket, hacsak lehetséges”, illetve “az előadásos módszert váltsa fel a személyes élményt adó tudásszerzés felkínálása”.